Az életnek van egy „csak – csak” és egy „is – is” vetülete. Az ember fiatal korában, különösen nagy életszakaszhatárok idején gyakrabban mondja azt, hogy „csak”. Egy óvodás például csak egyféle ruhát hajlandó felvenni. Egy kamasz pedig csak egyetlen módon tud megvalósítani valamit, és így tovább. Nehezen lehet másként tekinteni a sola – elvekre, mint az egyház sokszínűségének egy kicsit kamaszos aspektusára. Ahogyan az ember öregszik, egyre erősebben érzékeli, hogy az élet „is – is”. Visszatekintve rengeteg helyzet eszembe jut saját életemből, amikor elveimért lobogva azon munkálkodtam, hogy az igazság határai minél erősebb kontúrokkal jól kivehető legyen. Azt akartam, hogy ne keveredjen a tiszta víz a földdel. Most pedig látom, milyen hasznos néha a sár is.
A Sola scriptura elvet sokan és sokféleképpen kritizálták már. Amióta a hermeneutika tudománya kibontakozott, egyre nyilvánvalóbb lett az, hogy bármi, ami szöveg, önmagában értelmezhetetlen. Különös, hogy még az adventista egyházban is elindult egy ilyen vita, amelyben megkérdezik: Vajon nem Ellen White szubkultúrájának a szövegértelmezési kiemeléseit viszik tovább? (https://atoday.org/sola-scriptura-cest-complique/)
Feltehetünk rengeteg fontos kérdést: Mit értettek a különböző korokban scriptura, azaz írás gyanánt? Szeretjük idézni a Szent Írás mondatait, amelyekben az "Írás" szó szerepel, miközben tudjuk, még legalább háromszáz évre volt szükség, mire elértünk ahhoz a ponthoz, hogy megszülessen az, amire ma gondolunk ez alatt a szó alatt, hogy „írás”. Rengeteg bonyodalom, különféle variációk születtek meg, mire összeállt a mai kánon. Sőt, amikor a reformáció egyik tételmondata, a sola scriptura elterjedt, újabb háromszáz évre volt szükség, mire valóságosan az emberek kezébe került az, amit ma „írás”-nak nevezünk, hiszen a Biblia – mint „használati könyv” nem létezett.
Feltehetjük a szövegértelmezés, szöveg variációk millió kérdését. Ha esetleg azt feltételezzük is, hogy a Biblia minden könyve emberi gondolkodás nélkül, csak úgy leesett az égből, akkor is félreértelmezhetjük azt. Ez a lehetőség egészen biztosan áll, ezért magyarázzák az egyházak annyiféleképpen. Tehát az értelmezés legalább annyit hozzátesz a szöveghez, mint amennyit maga a leírt írás mond.
Ezért nem lehet az írást éppen a hagyománnyal szembe állítani. Sőt, a protestantizmus teológiai fejlődésének is része az, hogy a prioritások változnak. Más és más hangsúlyokat kap ugyanaz a szöveg. Az adott korszak kommentárja, esetleg színezése (lásd „zöld Biblia”, a teremtésvédelem hangsúlyaival) belső értelmezések kerülnek szűrőként a szöveg elé. Igy lesznek „kedvenc” bibliai Igéink, kiteszünk idézeteket a falra, és folytonosan újra keretezzük az eredeti forrást.
A fent említett adventista prédikátort saját felekezete vádolta meg a következőképpen: „Azt sugallja, hogy Isten szava olyan, mint a tiszta szalma, amely egy szamár emésztőrendszerén áthalad, és trágyaként jön ki belőle”. Jó kép. Gúnyosnak tűnhet, pedig aki földet túr, mint én is, annak nem az.
De talán ez a kis beszólás, ez az egyszerű kép is mutatja, hogy minden azon múlik, hogy hogyan tekintünk a szövegre! A reformátorok megítélésem szerint ezt pontosan tudták, csakhogy akkor valami nagyon erős üzenetet szerettek volna mondani. És amikor az ember ilyen élethelyzetben van, akkor általában PARADOXONOKKAL fejezi ki magát.
Vegyük úgy, hogy a Sola scriptura elve egy paradoxon. Egy tudatosan vállalt paradox mondat, egyfajta keleti koan: Nincs nyomda csak ezer kilométerre: Csak az Írás számít!
Megítélésem szerint az egész reformációra csak ilyen "koan - író" szemmel lehet és érdemes tekinteni.
Ennek a Paul Ricoeur szövegnek az ihletésében írtam mindezt, köszönöm
Poltitkához nem hasonlítanám a történetet. Inkább az fáj, hogy a 2017-es évet emberek kirugdosására, "repi"-re szántuk, arra, hogy "megmutassuk magunkat" és nem arra, hogy ezekről beszélgessünk, és felnőjünk végre.
