Most előkerestem azt a levelet, amelyet annak idején 2011-ben Szabó István püspök irodájába eljuttattam, gondolom kb. ketten elolvasták. Milyen furcsa az akkori énem kiáltását hallani!! 15 éve ennek.

Amikor Alexandrova Mariannt eltávolította a lelkészi karból a püspök, és a Rádayban az utolsó sorban ültünk mellette vagy tízen, némán, akkor erősen érzékeltem, hogy most azon a helyen vagyok, ahol Ő is van. A képet erősítette, hogy 2011 adventje előtt voltunk pár nappal egy várandós asszony mellett, aki emiatt a döntés miatt nem kapott GYES-t. Az volt az érdekes, hogy senki sem volt áldozat még akkor sem, ha elsöprő erő volt a pulpituson. Szó szerint: elsöpörték. Inkább az volt a benyomásom, hogy a realitás söprődik ki az egyházból, és szűkül a tér. De mindenki néma. (Alább a levél, amit eljuttattam a gyűlés előtt az egyházkerületi tanácsnak, persze gyümölcstelen maradt, talán Szabó istván olvasta csupán…)

Tisztelt Kerületi Közgyűlés!

 Alexandrova Marian ügyében szeretnénk kérést intézni a Nagytiszteletű Közgyűléshez.

Mint tudják, katolikus férfihoz ment hozzá, és ehhez a házasságkötéshez nem kapott engedélyt, ezzel megszegte a hatályos szabályokat. Eddig a Kálvin János Öregotthonban dolgozott mentálhigiénés lelkészként, munkája megszűnt a fenti okból kifolyólag.

 Mi is féltjük a református identitást, mi is fontosnak tartjuk a szabályok betartását, azonban néhány megfontolandó gondolatot szeretnénk a Nagytiszteletű Közgyűlés szívére helyezni.

1. Tapasztalt tény, hogy gyermekeink, teológusaink között számosan

katolikusokkal, másvallásúakkal, sőt ateistákkal ismerkednek. A református ifjúsági mozgalmak minősége, a mai kor sajátosságai, és még sok minden az oka ennek, de tény: a mai fiatalok sokkal szélesebb körben barátkoznak.

Ráadásul a mai szabados elvek hatnak a református fiatalokra is. Tapasztalat szerint ma nem a legégetőbb, legtöbb kérdést felvető ügy a katolikus házastárs kérdése, csupán azért az, mert ez papíron is megjelenik. Rengeteg magánéleti gond van itt is ott is a lelkésztársadalomban. Az együttélések, különköltözések, válások és egyéb kihágások sokkal nagyobb méretű kérdést vetnek fel. A lelkészfeleségek és férjek ma nem töltik be azt a szerepet, amit régen betöltöttek. A " papnék" nem akarnak a parókiákon lakni, a házasságok szétesnek, stb. Ennek a folyamatnak sajnos nem lehet csupán papírokkal ellene állni. Lehet a mai korra az a válaszunk, hogy kialakítunk egy gettót magunk körül, azonban ez a belterjesség újabb gondokat fog magával hozni. Formailag természetesen szabálysértés történt. Tartalmilag azonban egy olyan személyen lett betartva a törvény szigora, akin éppen nem volt hasznos és értelmezhető.

2. A mi törvényeink, a 10 parancsolat abban különbözik a polgári törvénykönyvtől, hogy a szív indulatára és nem a formai megfelelésre épít.

Ha papírokkal szeretnénk egy kérdést megoldani, akkor mindig azok lesznek előnyben, akik nem a szív indulatára gondolnak először, hanem a praktikus megoldásra. Magyarán: aki készíttet egy papírt arról, hogy felesége vagy férje konfirmált, annak előnye lesz azzal szemben, aki nem teszi meg ezt ilyen könnyedén. Ha a papír, a formai megfelelés előtérbe kerül a hitbeli, hova-tartozási, szolgálati szempontoknak, akkor nem a mély gondolkodású emberek maradnak majd lelkészek gyermekeink közül nagy százalékban.

1. A törvényalkotók előtt, amikor megtiltották a református

lelkésznek, hogy katolikus házastársuk legyen, nyilván az volt, hogy egy faluban pl. ne okozzon gondot az, hogy két templomba megy a lelkészházastárs. Itt azonban egy olyan lelkészről van szó, aki egy idősek otthonában 8 órás munkakörben dolgozott. Egy intézményi lelkész esetében semmiféle megbotránkoztató, vagy rossz példát adó következménye nincs egy vegyes házasságnak.

1. Az Egyházkerületi Tanács az 1994. évi II. törvényre, amely a

Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról szól, hivatkozva döntött úgy, hogy Alexandrova Marianról leveszik a palástot: 

1. § (4) Nem lehet hatályban tartani a lelkészi képesítését annak, aki olyan foglalkozást vagy életmódot folytat, amely a lelkészi hivatás gyakorlásával összeegyeztethetetlen.

Semmilyen olyan fegyelmi vétséget nem tud elkövetni egy lelkész, ami alapján minden mérlegelés nélkül megfosztják hivatásáról, csak ezt.

Minden esetben időben korlátozott módon, mérlegeléshez kötött ez a döntés. Úgy gondolom, hogy a katolikus vallását megtartó férj esete nem lehet egy házasságtörés, sikkasztás stb. vétségeknél súlyosabb.

Tisztelettel kérjük a Nagytiszteletű Közgyűlést, mérlegeljék döntésüket Alexandrova Marian palástjától való megfosztása ügyében.

A más vallásúakkal való házasság, a családok erkölcsiségének a kérdése égető kérdés. Isten kegyelmének látom, hogy éppen a Duna-melléki Egyházkerület lehet az úttaposó, indítványozó abban az ügyben, hogy ez a kérdés ne liberális alapon, hanem biblikusan rendeződjék. Így is - úgyis szembesülni kell majd sok hasonló esettel. Jó lenne jól kiépíteni azt a szűk mezsgyét, amin mozoghat e kérdésnek a rendezése!

Tisztelettel, életükre, szolgálatukra Isten áldását kívánva,

 Fekete Ágnes

Gazdagréten találkoztunk, mély benyomást tett rám a cigánymisszióban való elköteleződésed. Jóban voltunk, azt remélem. Sokáig erősen érzékeltem azt az "együgyűséget", amiben az egyházba bevonódtam, bevonódtunk. Aztán te különféle hivatalokat vállaltál, és már nem beszélgettünk.

Most nagyon megütött az a cím, amit a lelkigyakorlatnak adtatok, amikor párhuzamba állítjátok Krisztus sebeit és az egyház sebeit. És persze Augustinus gondolataival ki is lehet ezt elsőre pipálni: "Krisztus velünk éhezik, velünk szomjazik, velünk mezítelen, velünk idegen, velünk beteg, velünk van börtönben. Mert ami szenvedés csak éri az Ő Egyházát ezen a földön, azt mind magára veszi." (62. zsoltár magyarázata) De abban a helyzetben, amiben vagyunk, ez a párhuzamos út iszonyúan veszélyes. 

Mert ma minden arról szól, hogy te a fotelben ülsz, és nézed az eseményeket, de valójában nincs közöd semmihez. Oka nem vagy a dolgoknak, legfeljebb elszenvedője. Nem tudom, miért áldott meg az Úr azzal a sorssal, amivel, de emlékszem, amikor kitessékeltek lelkészi állásomból, és eljöttek hozzám a "farizeusok és írástudók", és én csak reszkettem a saját fotelemben. Ültem, néztem, és vacogtam. Akkor valójában már nem is a "fotelben" ültem. Nem értettem, mi történik. Akkor még a gyülekezeti tagok is többen odajöttek hozzám ezzel: Ági, ez olyan, mintha a passió zajlana. Nem emelem ki az én történetemet abból a rengetegből. Mindenki maga döntse el, hol volt akkor, amikor embereket szétaláztak. Sosem gondoltam, hogy ez meg tud történni ebben az egyházban, amikor annak idején arra adtam a fejem, hogy lelkész legyek. És arra sem gondoltam, hogy mindenki szenvtelenül nézi ezt. De valószínűleg én is szenvtelen voltam sokakkal. Minden bizonnyal azt hittem, hogy majd jó kis lelkigyakorlatok, imák egyre jobbá tesznek mindent, csak csinálni kell, csak odatenni magam. De álmomban sem gondoltam, hogy ennyire szét van szakadva az egyház szövete. És hogy Jézus nem azon az oldalon van, ahol én.

Talán a legerősebb élményemet osztom meg: Amikor többen érzékeltük, hogy a jezsuita lelkiség mennyire vonzó a reformátusok számára, Sebestyén Katalinnal szerveztünk egy találkozót. Erre mindenkit meghívtunk, aki református lelkészként vagy aktív gyülekezeti tagként vonzódott a lelkigyakorlatokhoz. Sorra telefonáltuk az embereket, evangélikusokat is megkerestünk. Ez a találkozó emlékeim szerint 2014-ben volt. Akkor te még nem voltál ebben a körben, de Lovas András igen. Egész nap együtt elmélkedtünk csendben. Az evangéliumi rész az volt, amikor Jézus lecsillapítja a tengert, a nagy vihart. Mindenkiben az az érzés mocorgott, hogy így együtt valamit akar velünk az Úr. Viszont nagy eltérés volt az ún. laikusok és ún. lelkészek megélése között. Mert az egyháztagok nem érzékelték annyira erősen azt az azonosságot, hogy "benne vagyok az egyház hajójában, amely viharba került". Ők az életet, a világot, a saját sorsukat azonosították ebben a képben. Akkor döbbentem rá, milyen fals önazonosságban élünk mi, lelkészek, és hogy ez a fajta lelki identitás, amelyet kialakítottunk magunkban, teljesen torz. Mindannak, ami ma rossz az egyházban, ahogyan temetjük, ahogyan bánjuk, kapaszkodunk benne, ez a roppant dichotómia, kettősség áll a hátterében: a "laikusok" felelősségének és a "lelkészek" felelősségének az átkeretezése, furcsa mozgalommá való átértelmezése történt meg az elmúlt talán 50-100 éves időszakban. Valahogy túldimenzionálódott az egyház és benne a vezetők felelőssége. Saját magamra is gondolok, hiszen tíz év távlatából - immár békében - régi énjét jobban látja az ember. Akkor ilyesmit gondoltam: "Mégiscsak a vállamon hordom a gyülekezetet. Nekem kell a legerősebbnek lennem. Az Isten eszköze és szócsöve vagyok." Pedig nem!

Aztán egyszer csak kiderült számomra, hogy egészen más az egyház, sokkal titkosabb, mint sejtenénk, és éppen ezért roppant gyengék vagyunk abban. Nem vagyunk megmondók, nem vagyok erősek, senki sem az. Valójában fogalmunk sincs arról, hogy mi zajlik itt. Nem tudjuk, hogy mindabban, ami történt a református egyházban, hol van Krisztus. Aki tudja, nem mond igazat. Nem tudjuk, mi a dolgunk, nem tudjuk, hol vétettük el. De az biztos, hogy nem szemlélő helyzetben vagyunk, nem a nézőtéren, hanem nagyon is a színpadon. És Krisztus sebeiről csak akkor tudunk bármit is, ha ezt végre felfogjuk. Jézus egyszerre sír bennem, helyettem és értem. Hálás vagyok, hogy erről van tapasztalatom. Hiába működik jól az áldozati minta: "minket üldöznek, Jézus szenved, amikor engem bántanak, gyakorlatilag semmit sem tehetek." Ez csak a megkövesedett, fals identitást erősíti. 

Ami ma a református egyházzal történik, annak közösségi szinten csakis hozzánk van köze. Ahhoz az emberhez, aki nem tud vesztes lenni csak áldozat, csak a sebeit látja. A szívünk hitelét kell megtalálnunk. Azt a kis helyet, ahol valóban Jézus mellett kuksolhatunk. Bízom benne, hogy meg is halljuk ott az Ő suttogását,

ölellek,

Ágnes

--------------------------------

Különös kavargó érzések keletkeztek bennem, amikor vitátokat olvastam. (https://thema21.hu/felkeresbol-kritika-zalatnay-istvan-levele-a-thema21-hez/) Ti voltatok éppen azok, akikkel valamilyen reform, jobbítás, előremutató közösségi ügyben együtt munkálkodtam megboldogult lelkészségem idején. 

István, akkor megragadott az, ahogyan a liturgikus megújulás zászlóját kitűzted. Azonosulni tudtam azzal a gondolattal, hogy az egyház fókusza az istentisztelet. Mostanában szinte mellékes az, hogy mi történik akkor, amikor imádkozunk, összegyűlünk Isten tiszteletére, és ez a fókuszvesztés az egész egyház identitás vesztését tükrözi. Azért írtam a doktorimat nálad, azért tettem bele a liturgika tudományos kutatásába annyi energiát, mert ezt igaznak találtam.  

Tamás, veled pedig a szörpjeinken túl egy tragikus öngyilkosság kapcsán kerültünk különösen is közel. Engem nagyon megérintett az, hogy éppen a rádiós műsoromban aznap adtuk le - teljesen véletlenül - Nagy István riportját, amikor éjjel véget vetett földi életének.Megrendülten csapódtunk Sebestyén Katival egy hármas csapatba, részemről naiv őszinteséggel sodródtam az általad javasolt úton, amikor aláírásokat gyűjtöttünk, és javaslatot tettünk egy lelkigondozó-csendes ház létrehozására.

Különös, hogy mégis, most mindketten inkább a politikai áramlatok miatt, folyóiratok és püspökök aktuális döntései miatt egymással szálltok csatába.

Az jó, hogy szóba álltok még egymással. Jó, hogy megjelenik egy írás, ami nyílt. Fájdalmas azonban immár messziről nézni ezt a közösséget, és látni, ahogy mediatizált őrületté silányul minden. 

Talán a legjobb kifejezés, hogy szétszakadt, erősen, nagyon-nagyon szakadozik ennek a közösségnek a hálója. 

Frissen történt egy újabb lelkész-öngyilkosság. Valaki azt mondta, hogy a kollegák valahogy nem tudtak megrendülten megállni. Mintha a "tremendum", a szentséghez való viszony megszűnt volna. Pedig enélkül vallásos tartalmat nem lehet tapasztalni. 

Hasonlóan döbbenetes élmény volt az, ahogyan a liturgia alapjai rommá lettek a kovid idején. Ebben a faramuci képernyős világban még erőteljesebben kiderült, hogy nálunk reformátusoknál szinte bármi bármivel felcserélhető.  Nem megyek bele a részletekbe.

Inkább most megrendülve mondom, ti ketten, meg a liturgia és öngyilkosság, meg az, ahogyan megszakadt a kapcsolatunk, és ahogyan most aktuál-politizáltok, mindent leír arról, ami jelenleg a református egyházban zajlik.

Csak az a kérdés dübörög bennem: akkor ki teszi majd azt, ami tényleg a mi meghívásunk? Nem lehet, hogy az egész politikai beszédstílus, az a közéleti-morális-közösségi-lelki zuhanórepülés, amit érzékelünk, azért van, mert én, te, mi nem ott és abban vagyunk, amiben kellene? 

Tényleg tanácstalan vagyok, csak nézek ki a fejemből, és megdöbbenek dolgokon. Most ámulva gondolok vissza egykori közös ügyeinkre, amik fölött elszállt az idő. Mindennél fontosabb, hogy az egyház "tető-ácsolatát" magasra emeljük. Sokkal magasabbra, mint amiről most a viták és eszmecserék folynak. És tegyük mindezt közhelyek nélkül.

Azért írom ezt, mert abban reménykedem, hogy egymás normális megszólítása talán még egy palló lehet a túlsó partra.

Barátsággal,

Ágnes  

Ha ír az esperes, hogy azonnal... nem foglalkozom vele. Nem engedem be az érzést, mert az öl. Amikor látom, hogy lop, nem az én dolgom, nem szólok, úgyis nagyobb ennél a baj. Ha a szomszéd papot nyuvasztják, megsimogatom, de tudom, hogy segíteni nem tudok, és tényleg nem tudok. Védem az enyéimet. Csak nem foglalkozni azzal, ami nem érint. Majd holnap jobb lesz. 

Én nem tudom. Nem értek hozzá, hogyan foglalhatnék állást?

Ahogy a rádiós levelezésemet pakolgatom, elfog a hányinger. Egészen valóságosan forog a gyomrom mindattól, ami itt történt, amiben nagy naivan csatáztam, de nem is tudom, kivel. Levelek garmada. Adok, veszek, Magyarázkodom. Mindez minek? - kérdezem, ma. 

Amolyan reformer alkat vagyok. Hamar észreveszem a javítanivalót, és ki is mondom. Azt gondoltam, hogy a református egyházban ez nem nagy hiba. Tévedtem. Az idők előrehaladtával egyre kevésbé kapott teret az önreflexió. Ennek a folyamatnak talán a lelkészszentelések folyamata az egyik legérdekesebb leképeződése, különösen az enyém. Nem történt meg annak végiggondolása, vajon mit is jelent a református egyházban a lelkészek szentelése. Eleve szóhasználatunk is sok kérdést vet fel.

Más európai egyházakban általában ordinációként szokás elnevezni ezt a rítust, amely inkább beavató, küszöb-rítus, mintsem az egész életre vonatkozó szentelményi folyamat. Engem ezek a kérdések mindig érdekeltek. Ezért a rendszerváltozás körüli káoszban írtam egy levelet Tóth Károly püspöki hivatalának, amelyben kifejtettem, nem értek egyet azzal a formalista eljárással, ahogyan most zajlik a lelkészszentelés, nagyon remélem, hogy újragondolásra kerül, és én ezt szeretném megvárni, addig kérem, hogy had ne vegyek részt a lelkész szentelésen. Különben is már öt éve lelkész vagyok. Leírtam, hogy a nyugati egyházakban az adott gyülekezetben szentelik, ordinálják a lelkészt, hiszen protestáns felfogásban a közösség Isten előtti felelőssége az, hogy ki lesz a lelkész. Az azonban semmiképpen sem jó irány, hogy ugyanazt az esküt háromszor elmondatják, és ugyanarra többször fogadalmat teszünk a teológia elvégzésekor, majd a gyakorlati év után, végül a szenteléskor. Mi ez, ha nem szószaporitás, és a lényeg elhígitása értelem adás helyett? Kaptam is egy válaszlevelet, melyben a püspök úr azt írta, "levelét megkaptuk, iktattuk". Rendben. Végeztem a pesti világhoz képest a világvégén lelkészi szolgálatomat. Volt akkor egyfajta kimondatlan egyesség az egyházban: nem kapok fizetést, gyakorlatilag családom tart el, de cserében békén hagynak. Minimális keretezettségben, de erős belső tartással működtünk akkoriban. A rendszer akkor megtűrte ezeket a dolgokat. Aztán eljött a rendszerváltás utáni püspökváltás. Nagy örömmel vártuk, hogy Hegedűs Loránd majd pozitív irányba kormányozza az egyház hajóját, de elég hamar csalódnunk kellett. Régen én is annak a tömegnek a része voltam, amely a Szabadságtérre ment, hogy Ady Endréről halljon, meg még egyéb témákról is, sziporkázó előadásokat. Az egyre szabadabb levegő jelensége volt Lóri bácsi. Egyházvezetőként azonban az volt a benyomásom, hogy inkább követi az eseményeket, mint uralja. A dolog politikai nehézségéről most nem akarok írni. Ennek a folyamatnak része volt az, hogy 1991-ben minden okfejtés nélkül köteleztek arra, hogy vegyek részt a lelkészszentelési procedúrán. Esküt kellett tenni a régi törvénykönyvre és alkotmányra. Sok furcsa része volt ennek az egész eseménynek, de a legkülönösebb az volt, hogy szokás szerint arra az egész napra, azaz 1991. november 21-re felrendeltek minket a Kálvin térre, hogy egész nap úgynevezett „csendesnapon” vegyünk rész, azaz lelkileg készüljünk a nagy eseményre. Több nemzedéket összetereltek akkor, tele lett a Kálvin terem. Mi ott ültünk vagy negyvenen, de senki sem jött oda. Órákon át beszélgettünk. Egyik téma az egyházvezetés szidása volt, amit érthető módon Hegedűs Zsuzsa, aki szintén jelen volt, nem vett jó néven. Az egész helyzet meglehetősen abszurd volt. Délben felhívtuk a dékáni hivatalt, hogy mit tegyünk itt, a Kálvin teremben. Kiderült, hogy elfeledkeztek rólunk. Mondták, várjunk, majd valaki jön. Körülbelül délután négy órára megérkezett Ladányi professzor úr, aki előhúzott valami egyháztörténeti előadást a fiókjából, és azt hallgathattuk meg, hogy jól felkészültek legyünk majd a szenteléskor. Lehet, hogy szentimentálisan hangzik, de tényleg sírtam az eskü letételekor. Azt érzékeltem, hogy Istenhez szeretnék kapcsolódni, de ez valami rettenetesen ingoványos emberi rendszereken keresztül lehetséges csak. Hegedűs Loránd püspök úr pedig lebeg a föld fölött, mindenféle eszmék fontosak számára, de az az egyházi élet, amiben vagyok, az nem. Akkor nem gondoltam, hogy lehet ez még rosszabb is. Ma nem történhetne meg, hogy nyílt egyházi fórumon következmények nélkül és szabadon beszélgetünk. Ma biztosan nem kapnék semmilyen levelet, és pontosan tudnám, hogyan kell a szavaimat jól igazítani, hogy benne maradjak a rendszerben. Hogy ez nem sikerült, és ma fogalmam sincs, hogy mit ér ma ez a szentelési papír, amin a nevemen és az iktatószámon kívül semmi sincsen. Mára már nem nem világos, mit jelent az, ha valaki "bent van az egyházban", és mit az, ha "kívül". Ma még annyira sem gondolják végig, mint jelent a lelkészszentelés, mint húsz-harminc éve, és jogi formulákkal, vizsgákkal, és mindenféle bürokratikus elvárásokkal bástyázzák körbe a lelkészi kart. Kisközösségi hálóban próbálunk túlélni, és hordozni, őrizni, maivá tenni azt a hagyományt, amiért a dédapám még igen sokat szenvedett.     

Az életnek van egy „csak – csak” és egy „is – is” vetülete. Az ember fiatal korában, különösen nagy életszakaszhatárok idején gyakrabban mondja azt, hogy „csak”.  Egy óvodás például csak egyféle ruhát hajlandó felvenni. Egy kamasz pedig csak egyetlen módon tud megvalósítani valamit, és így tovább. Nehezen lehet másként tekinteni a sola – elvekre, mint az egyház sokszínűségének egy kicsit kamaszos aspektusára. Ahogyan az ember öregszik, egyre erősebben érzékeli, hogy az élet „is – is”. Visszatekintve rengeteg helyzet eszembe jut saját életemből, amikor elveimért lobogva azon munkálkodtam, hogy az igazság határai minél erősebb kontúrokkal jól kivehető legyen. Azt akartam, hogy ne keveredjen a tiszta víz a földdel. Most pedig látom, milyen hasznos néha a sár is.  

A Sola scriptura elvet sokan és sokféleképpen kritizálták már. Amióta a hermeneutika tudománya kibontakozott, egyre nyilvánvalóbb lett az, hogy bármi, ami szöveg, önmagában értelmezhetetlen. Különös, hogy még az adventista egyházban is elindult egy ilyen vita, amelyben megkérdezik: Vajon nem Ellen White szubkultúrájának a szövegértelmezési kiemeléseit viszik tovább? (https://atoday.org/sola-scriptura-cest-complique/)

Feltehetünk rengeteg fontos kérdést: Mit értettek a különböző korokban scriptura, azaz írás gyanánt? Szeretjük idézni a Szent Írás mondatait, amelyekben az "Írás" szó szerepel, miközben tudjuk, még legalább háromszáz évre volt szükség, mire elértünk ahhoz a ponthoz, hogy megszülessen az, amire ma gondolunk ez alatt a szó alatt, hogy „írás”. Rengeteg bonyodalom, különféle variációk születtek meg, mire összeállt a mai kánon. Sőt, amikor a reformáció egyik tételmondata, a sola scriptura elterjedt, újabb háromszáz évre volt szükség, mire valóságosan az emberek kezébe került az, amit ma „írás”-nak nevezünk, hiszen a Biblia – mint „használati könyv” nem létezett.  

Feltehetjük a szövegértelmezés, szöveg variációk millió kérdését. Ha esetleg azt feltételezzük is, hogy a Biblia minden könyve emberi gondolkodás nélkül, csak úgy leesett az égből, akkor is félreértelmezhetjük azt. Ez a lehetőség egészen biztosan áll, ezért magyarázzák az egyházak annyiféleképpen. Tehát az értelmezés legalább annyit hozzátesz a szöveghez, mint amennyit maga a leírt írás mond.

Ezért nem lehet az írást éppen a hagyománnyal szembe állítani. Sőt, a protestantizmus teológiai fejlődésének is része az, hogy a prioritások változnak. Más és más hangsúlyokat kap ugyanaz a szöveg. Az adott korszak kommentárja, esetleg színezése (lásd „zöld Biblia”, a teremtésvédelem hangsúlyaival) belső értelmezések kerülnek szűrőként a szöveg elé. Igy lesznek „kedvenc” bibliai Igéink, kiteszünk idézeteket a falra, és folytonosan újra keretezzük az eredeti forrást.

A fent említett adventista prédikátort saját felekezete vádolta meg a következőképpen: „Azt sugallja, hogy Isten szava olyan, mint a tiszta szalma, amely egy szamár emésztőrendszerén áthalad, és trágyaként jön ki belőle”. Jó kép. Gúnyosnak tűnhet, pedig aki földet túr, mint én is, annak nem az.

De talán ez a kis beszólás, ez az egyszerű kép is mutatja, hogy minden azon múlik, hogy hogyan tekintünk a szövegre! A reformátorok megítélésem szerint ezt pontosan tudták, csakhogy akkor valami nagyon erős üzenetet szerettek volna mondani. És amikor az ember ilyen élethelyzetben van, akkor általában PARADOXONOKKAL fejezi ki magát. 

Vegyük úgy, hogy a Sola scriptura elve egy paradoxon. Egy tudatosan vállalt paradox mondat, egyfajta keleti koan: Nincs nyomda csak ezer kilométerre: Csak az Írás számít! 

Megítélésem szerint az egész reformációra csak ilyen "koan - író" szemmel lehet és érdemes tekinteni.

Ennek a Paul Ricoeur szövegnek az ihletésében írtam mindezt, köszönöm

王 レベ közzétételét:

Poltitkához nem hasonlítanám a történetet. Inkább az fáj, hogy a 2017-es évet emberek kirugdosására, "repi"-re szántuk, arra, hogy "megmutassuk magunkat" és nem arra, hogy ezekről beszélgessünk, és felnőjünk végre.

Manapság a politika folytonosan csatározást állít a szemünk elé, miközben a háttérben egyetlen egyszerű szó van: a pénz. Nem az arany, hanem az a láthatatlan hatalom, amely függelmi viszonyt ébreszt, amely életet ad, összekapcsol a társadalommal, amely segítségével elfogadhatóak leszünk és felgerjesztett vágyainkat kiélhetjük. A pénz rezgeti az emberi közösséget ma. A pénz maga a hatalom, sokkal több, mint csereeszköz. A pénznek ereje van, megmutatkozik, és diktálja terveinket, céljainkat. A pénz mindenféle eszköz mögé bújik, és úgy tesz, mintha nem róla lenne szó, hanem arról, hogy a és b között gyors legyen az út, de valójában a társadalom berezgetéséről van szó.

Akkor élte át ezt a mi nemzedékünk, amikor az óriás posztereken megjelentek a 99-cel végződő számok, amelyeken egy tejfölt kínáltak. Mindenki tudta, hogy tejfölre úgy is szükség van, és az a pár forint nem oszt és nem szoroz, de elkezdtünk foglalkozni az árak pontos kalkulációjával, figyelmünket egészen elterelte egy nagy piros szám, amit áthúztak, és egy kisebb, 99-cel végződőt festettek oda. Aki élt abban a korszakban, amikor minden boltban ugyanaz a tejföl volt ugyanannyiért, az ezt pontosan tudja. Azóta megy az agyalás, árajánlatokat kérünk, összehasonlítunk, és életünk jó részét ilyenfajta számolással töltjük. A pénz rezget mindent, miközben mindenki pontosan tudja, hogy semmiféle jó érzést nem ad, az élet igazi válságai és örömei egészen máshol rezegnek, a szívünkben, ahova ennek a bizonyos pénznek nincs bemenetele. Sőt, mindenkinek van olyan élettapasztalata, hogy a kevésben jó volt, a többen rosszabb. Meg olyan is, hogy egészen kevésen élt, utólag nem is érti, hogyan, máskor pedig a sok is kevés volt. Úgyhogy nem valami objektív valóságról van szó, hanem rezgésszámról. Ez a szám növekszik most.

Ezt a valóságot a legélesebben az egyházban lehet átélni. Különös tapasztalatot szereztem. 1988-ban Garára kerültem lelkésznek. Akkoriban nagy lelkesedés volt a társadalomban. Mindenki, de mindenki úgy érezte: végre lehet! Mindenféle kezdeményezés elindulhatott az országban, már nem tiltották a gyülekezést, egyházi iskolák indultak útnak, az eddig zárt szociális intézmények is kicsit jobban akartak működni, keresték a külső kapcsolatokat. Akkor én nagyon szerettem volna megélni ( ma is) valamiféle radikális Krisztus követést. Mivel még nem volt családom, a szerzetesség vonzott. Az az életforma, amely mindent odaad Krisztusért. Ebben a lángolásban keveredtem Garára. Meghívtak istentiszteletet tartani. Akkor Kiskunhalason voltam beosztott lelkész. Megláttam azt a parókiát, amelynek 15 szobája volt. Egy kitelepített sváb család hatalmas kúriáját kapta meg egykor az egyház, és így alapvetően jó állapotban is maradt, bár tizenkét éve lakatlan volt. Úgy éreztem, ide kell jönnöm, és itt majd kialakul egy olyan imádkozó közösség, ha Isten is így akarja, amely ennek a radikális Krisztus követésnek a közege lehet.

A püspök, a rendszerváltás előtti hevületben megengedte, hogy mindenféle díjazás nélkül odamehessek, és elkezdhessem a gyülekezet pásztorlását. Azt ígérték, majd kapok gépjárművet is. Vagy fél év múlva jutott is Garára egy sárga Trabant, de ezer sebben vérzett. Mindig a falu legmagasabb pontján álltam meg, hogy gurulással el tudjak indulni. Bíztam abban, hogy az Úr mindent elintéz. Ez tíz év története lett. Sok csodát éltünk meg. Egészen másként lett Gara egyfajta sziget, mint ahogy elképzeltem. Sérült emberek számára alakult ki egy mentsvár, és sok-sok ember jött és ment, támpontot kapott, valóban egyfajta sziget lett a parókia. Mindez szabályosan a semmiből, önzetlen emberek adományából és saját családom segítségével történt.

De mi van ma? Jelenleg az állam segítségével 450 ezer Forint fizetést kapna a lelkész. Mégsem találnak senkit, aki oda szeretne menni, hogy lelkészkedjen. Ebből a pénzből nyilvánvalóan meg lehet élni, hiszen szállást is kap, nem is kicsit az, aki ott él. Vajon azért nem megy oda lelkésznek ma senki, mert kicsi a fizetés? Dehogy! Azért, mert válságos területen van. Az emberek megérzik a válság szagot, és onnan eliszkolnak. Tudja a szívük, hogy ez nem fenntartható, bizonytalan, és elkerülik az ilyen helyeket. Most úgy tűnik, hogy a főváros túléli a válságot, mert sokan vagyunk, nagy a mozgástér, sok mindent lehet csinálni. A fővárostól távoli falvakban kevés a mozgás tere, lúzer az, aki ott él. Amikor én Garán éltem, kurblis telefon volt a faluban. Ma van internet, távmunka, online istentiszteletek és sok pénz, mégsem ér az egész semmit. Ma a korábbiaknál nagyobb biztonságra vágyunk, ezért egyre sűrűbben élünk, de az egész egyre függőbb, egyre kiszolgáltatottabb, egyre jobban rezgeti a pénz ereje. Már az egyházba is beszüremkedtek a 99-cel végződő számok, itt is összehasonlítunk, és árajánlatokkal töltjük az időnket. De a fájdalmon túl nincs bennem keserűség, mert ezek a rezgések tényleg szükségszerűen egyre több és több mindent a hatásuk alá vetnek, és sajnos sokkhelyzet nélkül nagyon nehéz felébredni.

Ez az alábbi kép számomra ébresztő volt. Azt mondja el nekem, hogy egyre mélyebbre kellene ásni ahhoz, hogy meglássuk a lényeget. Mert volt itt, ebben a templomban régen egy szenteltvíz tartó, amely a teremtés, az egész világ szentségére emlékeztetett, majd fölé raktak egy perselyt, amely a tisztítótűzre emlékeztetett és a lelki bizniszre, aztán jött a kovid, és odakerült a sterilizáló, végül a kamerát is kitették, vigyázz, figyelnek!

De a szenteltvíz tartó még ott van!