Sajátos látószöget kaptam. Mint amikor felviszik az embert a város melletti hegyre, és egyben lát házakat, parkokat. Érzi az arányokat, rámutat egy-egy épületre, amelyik kilóg, de mindez lent fel sem tűnt. 

Igy vagyok én az egyházban. Egy pillanatig nem akartam kilépni, nem lázadtam fel semmi ellen. Önvádként is él bennem: kevés dologért szóltam. De még ez is sok volt a fentieknek. Most mégsem érzem magam bent. Taszítanak a kötelező, ájtatos formulák. Nem állom azt a sok szent kötőszót, amit rossz esetben valami viccel próbálnak érvényteleníteni. Amikor ilyen társaságba kerülök, idegen vagyok. Mégis bent élek. Mert látom azt a magot, ami belepottyan ebbe a rossz talajba. Őrzöm is ezt a kis héj alatti életet, mert még reménykedem a vetésben. Számos lelkész és pap, akik önszántukból kiléptek, korábbi hivatásukat üzleté alakították. Megértem. Menjenek kapálni? Ugyanakkor fáj is. A pénzzé tétel valamiféle belső rothasztás. Belemész ugyanabba a medencébe, de most már nem ráz a hideg, nem kell félned attól, hogy megfulladsz, hanem csücsörészel a habfürdőben. Szenvedés nélkül nincs egyház. Fájdalom nélkül nem lehet megúszni ezt a történetet. 

Én fogtam magam, és fölmentem a vízből a hegyre. Most távolba nézek, és már nem sírok. Valamiféle kavargó gyomorbajom még van ugyan, de alapvetően megbékéltem ezzel a távolsággal. 

Innen jól látszik, hogy arra a hegyre keresztet állítottak. Szép ácsmunka. A peremen pontosan látja ezt az ember. Érzékeli a távolságot a fakereszt és a város között. Milyen picik ehhez képest az emberek, de a templomok is.  

Minden idők peremén. Vályi Nagy Ervin, elpazarolt professzorunk könyvének a címe. Ő valami megsejtett ebből a létből. Ugyan a középre kényszerítették, de minden mondatának volt távlata. 

Sokan vagyunk így a peremen, talán többen megszólítva érzik majd magukat, talán szóra bírom a hegyen ücsörgőket. Vajon ők mit látnak? 

Vajon az ő vállukon is szépen feszül az az ácsolat?