Manapság a politika folytonosan csatározást állít a szemünk elé, miközben a háttérben egyetlen egyszerű szó van: a pénz. Nem az arany, hanem az a láthatatlan hatalom, amely függelmi viszonyt ébreszt, amely életet ad, összekapcsol a társadalommal, amely segítségével elfogadhatóak leszünk és felgerjesztett vágyainkat kiélhetjük. A pénz rezgeti az emberi közösséget ma. A pénz maga a hatalom, sokkal több, mint csereeszköz. A pénznek ereje van, megmutatkozik, és diktálja terveinket, céljainkat. A pénz mindenféle eszköz mögé bújik, és úgy tesz, mintha nem róla lenne szó, hanem arról, hogy a és b között gyors legyen az út, de valójában a társadalom berezgetéséről van szó.

Akkor élte át ezt a mi nemzedékünk, amikor az óriás posztereken megjelentek a 99-cel végződő számok, amelyeken egy tejfölt kínáltak. Mindenki tudta, hogy tejfölre úgy is szükség van, és az a pár forint nem oszt és nem szoroz, de elkezdtünk foglalkozni az árak pontos kalkulációjával, figyelmünket egészen elterelte egy nagy piros szám, amit áthúztak, és egy kisebb, 99-cel végződőt festettek oda. Aki élt abban a korszakban, amikor minden boltban ugyanaz a tejföl volt ugyanannyiért, az ezt pontosan tudja. Azóta megy az agyalás, árajánlatokat kérünk, összehasonlítunk, és életünk jó részét ilyenfajta számolással töltjük. A pénz rezget mindent, miközben mindenki pontosan tudja, hogy semmiféle jó érzést nem ad, az élet igazi válságai és örömei egészen máshol rezegnek, a szívünkben, ahova ennek a bizonyos pénznek nincs bemenetele. Sőt, mindenkinek van olyan élettapasztalata, hogy a kevésben jó volt, a többen rosszabb. Meg olyan is, hogy egészen kevésen élt, utólag nem is érti, hogyan, máskor pedig a sok is kevés volt. Úgyhogy nem valami objektív valóságról van szó, hanem rezgésszámról. Ez a szám növekszik most.

Ezt a valóságot a legélesebben az egyházban lehet átélni. Különös tapasztalatot szereztem. 1988-ban Garára kerültem lelkésznek. Akkoriban nagy lelkesedés volt a társadalomban. Mindenki, de mindenki úgy érezte: végre lehet! Mindenféle kezdeményezés elindulhatott az országban, már nem tiltották a gyülekezést, egyházi iskolák indultak útnak, az eddig zárt szociális intézmények is kicsit jobban akartak működni, keresték a külső kapcsolatokat. Akkor én nagyon szerettem volna megélni ( ma is) valamiféle radikális Krisztus követést. Mivel még nem volt családom, a szerzetesség vonzott. Az az életforma, amely mindent odaad Krisztusért. Ebben a lángolásban keveredtem Garára. Meghívtak istentiszteletet tartani. Akkor Kiskunhalason voltam beosztott lelkész. Megláttam azt a parókiát, amelynek 15 szobája volt, egy hatalmas kúria, alapvetően jó állapotban, és tizenkét éve lakatlan volt. Úgy éreztem, ide kell jönnöm, és itt majd kialakul egy olyan imádkozó közösség, ha Isten is így akarja, amely ennek a radikális Krisztus követésnek a közege lehet.

A püspök, a rendszerváltás előtti hevületben megengedte, hogy mindenféle díjazás nélkül odamehessek, és elkezdhessem a gyülekezet pásztorlását. Azt ígértek, majd kapok gépjárművet is. Vagy fél év múlva jutott is Garára egy sárga Trabant, de ezer sebben vérzett. Mindig a falu legmagasabb pontján álltam meg, hogy gurulással el tudjak indulni. Bíztam abban, hogy az Úr mindent elintéz. Ez tíz év története lett. Sok csodát éltünk meg. Egészen másként lett Gara egyfajta sziget, mint ahogy elképzeltem. Sérült emberek számára alakult ki egy mentsvár, és sok-sok ember jött és ment, támpontot kapott, valóban egyfajta sziget lett a parókia. Mindez szabályosan a semmiből, önzetlen emberek adományából és saját családom segítségével történt.

De mi van ma? Jelenleg az állam segítségével 450 ezer Forint fizetést kap a lelkész. Mégsem találnak senkit, aki oda szeretne menni, hogy lelkészkedjen. Ebből a pénzből nyilvánvalóan meg lehet élni, hiszen szállást is kap, nem is kicsit az, aki ott él. Vajon azért nem megy oda lelkésznek ma senki, mert kicsi a fizetés? Dehogy! Azért, mert válságos területen van. Az emberek megérzik a válság szagot, és onnan eliszkolnak. Tudja a szívük, hogy ez nem fenntartható, bizonytalan, és elkerülik az ilyen helyeket. Most úgy tűnik, hogy a főváros túléli a válságot, mert sokan vagyunk, nagy a mozgástér, sok mindent lehet csinálni. A fővárostól távoli falvakban kevés a mozgás tere, lúzer az, aki ott él. Amikor én Garán éltem, kurblis telefon volt a faluban. Ma van internet, távmunka, online istentiszteletek és sok pénz, mégsem ér az egész semmit. Ma a korábbiaknál nagyobb biztonságra vágyunk, ezért egyre sűrűbben élünk, de az egész egyre függőbb, egyre kiszolgáltatottabb, egyre jobban rezgeti a pénz ereje. Már az egyházba is beszüremkedtek a 99-cel végződő számok, itt is összehasonlítunk, és árajánlatokkal töltjük az időnket. De a fájdalmon túl nincs bennem keserűség, mert ezek a rezgések tényleg szükségszerűen egyre több és több mindent a hatásuk alá vetnek, és sajnos sokkhelyzet nélkül nagyon nehéz felébredni.

Ez az alábbi kép számomra ébresztő volt. Azt mondja el nekem, hogy egyre mélyebbre kellene ásni ahhoz, hogy meglássuk a lényeget. Mert volt itt, ebben a templomban régen egy szenteltvíz tartó, amely a teremtés, az egész világ szentségére emlékeztetett, majd fölé raktak egy perselyt, amely a tisztítótűzre emlékeztetett és a lelki bizniszre, aztán jött a kovid, és odakerült a sterilizáló, végül a kamerát is kitették, vigyázz, figyelnek!

De a szenteltvíz tartó még ott van!