Az életnek van egy „csak – csak” és egy „is – is” vetülete. Az ember fiatal korában, különösen nagy életszakaszhatárok idején gyakrabban mondja azt, hogy „csak”.  Egy óvodás például csak egyféle ruhát hajlandó felvenni. Egy kamasz pedig csak egyetlen módon tud megvalósítani valamit, és így tovább. Nehezen lehet másként tekinteni a sola – elvekre, mint az egyház sokszínűségének egy kicsit kamaszos aspektusára. Ahogyan az ember öregszik, egyre erősebben érzékeli, hogy az élet „is – is”. Visszatekintve rengeteg helyzet eszembe jut saját életemből, amikor elveimért lobogva azon munkálkodtam, hogy az igazság határai minél erősebb kontúrokkal jól kivehető legyen. Azt akartam, hogy ne keveredjen a tiszta víz a földdel. Most pedig látom, milyen hasznos néha a sár is.  

A Sola scriptura elvet sokan és sokféleképpen kritizálták már. Amióta a hermeneutika tudománya kibontakozott, egyre nyilvánvalóbb lett az, hogy bármi, ami szöveg, önmagában értelmezhetetlen. Különös, hogy még az adventista egyházban is elindult egy ilyen vita, amelyben megkérdezik: Vajon nem Ellen White szubkultúrájának a szövegértelmezési kiemeléseit viszik tovább? (https://atoday.org/sola-scriptura-cest-complique/)

Feltehetünk rengeteg fontos kérdést: Mit értettek a különböző korokban scriptura, azaz írás gyanánt? Szeretjük idézni a Szent Írás mondatait, amelyekben az "Írás" szó szerepel, miközben tudjuk, még legalább háromszáz évre volt szükség, mire elértünk ahhoz a ponthoz, hogy megszülessen az, amire ma gondolunk ez alatt a szó alatt, hogy „írás”. Rengeteg bonyodalom, különféle variációk születtek meg, mire összeállt a mai kánon. Sőt, amikor a reformáció egyik tételmondata, a sola scriptura elterjedt, újabb háromszáz évre volt szükség, mire valóságosan az emberek kezébe került az, amit ma „írás”-nak nevezünk, hiszen a Biblia – mint „használati könyv” nem létezett.  

Feltehetjük a szövegértelmezés, szöveg variációk millió kérdését. Ha esetleg azt feltételezzük is, hogy a Biblia minden könyve emberi gondolkodás nélkül, csak úgy leesett az égből, akkor is félreértelmezhetjük azt. Ez a lehetőség egészen biztosan áll, ezért magyarázzák az egyházak annyiféleképpen. Tehát az értelmezés legalább annyit hozzátesz a szöveghez, mint amennyit maga a leírt írás mond.

Ezért nem lehet az írást éppen a hagyománnyal szembe állítani. Sőt, a protestantizmus teológiai fejlődésének is része az, hogy a prioritások változnak. Más és más hangsúlyokat kap ugyanaz a szöveg. Az adott korszak kommentárja, esetleg színezése (lásd „zöld Biblia”, a teremtésvédelem hangsúlyaival) belső értelmezések kerülnek szűrőként a szöveg elé. Igy lesznek „kedvenc” bibliai Igéink, kiteszünk idézeteket a falra, és folytonosan újra keretezzük az eredeti forrást.

A fent említett adventista prédikátort saját felekezete vádolta meg a következőképpen: „Azt sugallja, hogy Isten szava olyan, mint a tiszta szalma, amely egy szamár emésztőrendszerén áthalad, és trágyaként jön ki belőle”. Jó kép. Gúnyosnak tűnhet, pedig aki földet túr, mint én is, annak nem az.

De talán ez a kis beszólás, ez az egyszerű kép is mutatja, hogy minden azon múlik, hogy hogyan tekintünk a szövegre! A reformátorok megítélésem szerint ezt pontosan tudták, csakhogy akkor valami nagyon erős üzenetet szerettek volna mondani. És amikor az ember ilyen élethelyzetben van, akkor általában PARADOXONOKKAL fejezi ki magát. 

Vegyük úgy, hogy a Sola scriptura elve egy paradoxon. Egy tudatosan vállalt paradox mondat, egyfajta keleti koan: Nincs nyomda csak ezer kilométerre: Csak az Írás számít! 

Megítélésem szerint az egész reformációra csak ilyen "koan - író" szemmel lehet és érdemes tekinteni.

Ennek a Paul Ricoeur szövegnek az ihletésében írtam mindezt, köszönöm

王 レベ közzétételét:

Poltitkához nem hasonlítanám a történetet. Inkább az fáj, hogy a 2017-es évet emberek kirugdosására, "repi"-re szántuk, arra, hogy "megmutassuk magunkat" és nem arra, hogy ezekről beszélgessünk, és felnőjünk végre.

Manapság a politika folytonosan csatározást állít a szemünk elé, miközben a háttérben egyetlen egyszerű szó van: a pénz. Nem az arany, hanem az a láthatatlan hatalom, amely függelmi viszonyt ébreszt, amely életet ad, összekapcsol a társadalommal, amely segítségével elfogadhatóak leszünk és felgerjesztett vágyainkat kiélhetjük. A pénz rezgeti az emberi közösséget ma. A pénz maga a hatalom, sokkal több, mint csereeszköz. A pénznek ereje van, megmutatkozik, és diktálja terveinket, céljainkat. A pénz mindenféle eszköz mögé bújik, és úgy tesz, mintha nem róla lenne szó, hanem arról, hogy a és b között gyors legyen az út, de valójában a társadalom berezgetéséről van szó.

Akkor élte át ezt a mi nemzedékünk, amikor az óriás posztereken megjelentek a 99-cel végződő számok, amelyeken egy tejfölt kínáltak. Mindenki tudta, hogy tejfölre úgy is szükség van, és az a pár forint nem oszt és nem szoroz, de elkezdtünk foglalkozni az árak pontos kalkulációjával, figyelmünket egészen elterelte egy nagy piros szám, amit áthúztak, és egy kisebb, 99-cel végződőt festettek oda. Aki élt abban a korszakban, amikor minden boltban ugyanaz a tejföl volt ugyanannyiért, az ezt pontosan tudja. Azóta megy az agyalás, árajánlatokat kérünk, összehasonlítunk, és életünk jó részét ilyenfajta számolással töltjük. A pénz rezget mindent, miközben mindenki pontosan tudja, hogy semmiféle jó érzést nem ad, az élet igazi válságai és örömei egészen máshol rezegnek, a szívünkben, ahova ennek a bizonyos pénznek nincs bemenetele. Sőt, mindenkinek van olyan élettapasztalata, hogy a kevésben jó volt, a többen rosszabb. Meg olyan is, hogy egészen kevésen élt, utólag nem is érti, hogyan, máskor pedig a sok is kevés volt. Úgyhogy nem valami objektív valóságról van szó, hanem rezgésszámról. Ez a szám növekszik most.

Ezt a valóságot a legélesebben az egyházban lehet átélni. Különös tapasztalatot szereztem. 1988-ban Garára kerültem lelkésznek. Akkoriban nagy lelkesedés volt a társadalomban. Mindenki, de mindenki úgy érezte: végre lehet! Mindenféle kezdeményezés elindulhatott az országban, már nem tiltották a gyülekezést, egyházi iskolák indultak útnak, az eddig zárt szociális intézmények is kicsit jobban akartak működni, keresték a külső kapcsolatokat. Akkor én nagyon szerettem volna megélni ( ma is) valamiféle radikális Krisztus követést. Mivel még nem volt családom, a szerzetesség vonzott. Az az életforma, amely mindent odaad Krisztusért. Ebben a lángolásban keveredtem Garára. Meghívtak istentiszteletet tartani. Akkor Kiskunhalason voltam beosztott lelkész. Megláttam azt a parókiát, amelynek 15 szobája volt, egy hatalmas kúria, alapvetően jó állapotban, és tizenkét éve lakatlan volt. Úgy éreztem, ide kell jönnöm, és itt majd kialakul egy olyan imádkozó közösség, ha Isten is így akarja, amely ennek a radikális Krisztus követésnek a közege lehet.

A püspök, a rendszerváltás előtti hevületben megengedte, hogy mindenféle díjazás nélkül odamehessek, és elkezdhessem a gyülekezet pásztorlását. Azt ígértek, majd kapok gépjárművet is. Vagy fél év múlva jutott is Garára egy sárga Trabant, de ezer sebben vérzett. Mindig a falu legmagasabb pontján álltam meg, hogy gurulással el tudjak indulni. Bíztam abban, hogy az Úr mindent elintéz. Ez tíz év története lett. Sok csodát éltünk meg. Egészen másként lett Gara egyfajta sziget, mint ahogy elképzeltem. Sérült emberek számára alakult ki egy mentsvár, és sok-sok ember jött és ment, támpontot kapott, valóban egyfajta sziget lett a parókia. Mindez szabályosan a semmiből, önzetlen emberek adományából és saját családom segítségével történt.

De mi van ma? Jelenleg az állam segítségével 450 ezer Forint fizetést kap a lelkész. Mégsem találnak senkit, aki oda szeretne menni, hogy lelkészkedjen. Ebből a pénzből nyilvánvalóan meg lehet élni, hiszen szállást is kap, nem is kicsit az, aki ott él. Vajon azért nem megy oda lelkésznek ma senki, mert kicsi a fizetés? Dehogy! Azért, mert válságos területen van. Az emberek megérzik a válság szagot, és onnan eliszkolnak. Tudja a szívük, hogy ez nem fenntartható, bizonytalan, és elkerülik az ilyen helyeket. Most úgy tűnik, hogy a főváros túléli a válságot, mert sokan vagyunk, nagy a mozgástér, sok mindent lehet csinálni. A fővárostól távoli falvakban kevés a mozgás tere, lúzer az, aki ott él. Amikor én Garán éltem, kurblis telefon volt a faluban. Ma van internet, távmunka, online istentiszteletek és sok pénz, mégsem ér az egész semmit. Ma a korábbiaknál nagyobb biztonságra vágyunk, ezért egyre sűrűbben élünk, de az egész egyre függőbb, egyre kiszolgáltatottabb, egyre jobban rezgeti a pénz ereje. Már az egyházba is beszüremkedtek a 99-cel végződő számok, itt is összehasonlítunk, és árajánlatokkal töltjük az időnket. De a fájdalmon túl nincs bennem keserűség, mert ezek a rezgések tényleg szükségszerűen egyre több és több mindent a hatásuk alá vetnek, és sajnos sokkhelyzet nélkül nagyon nehéz felébredni.

Ez az alábbi kép számomra ébresztő volt. Azt mondja el nekem, hogy egyre mélyebbre kellene ásni ahhoz, hogy meglássuk a lényeget. Mert volt itt, ebben a templomban régen egy szenteltvíz tartó, amely a teremtés, az egész világ szentségére emlékeztetett, majd fölé raktak egy perselyt, amely a tisztítótűzre emlékeztetett és a lelki bizniszre, aztán jött a kovid, és odakerült a sterilizáló, végül a kamerát is kitették, vigyázz, figyelnek!

De a szenteltvíz tartó még ott van!

Sajátos látószöget kaptam. Mint amikor felviszik az embert a város melletti hegyre, és egyben lát házakat, parkokat. Érzi az arányokat, rámutat egy-egy épületre, amelyik kilóg, de mindez lent fel sem tűnt. 

Igy vagyok én az egyházban. Egy pillanatig nem akartam kilépni, nem lázadtam fel semmi ellen. Önvádként is él bennem: kevés dologért szóltam. De még ez is sok volt a fentieknek. Most mégsem érzem magam bent. Taszítanak a kötelező, ájtatos formulák. Nem állom azt a sok szent kötőszót, amit rossz esetben valami viccel próbálnak érvényteleníteni. Amikor ilyen társaságba kerülök, idegen vagyok. Mégis bent élek. Mert látom azt a magot, ami belepottyan ebbe a rossz talajba. Őrzöm is ezt a kis héj alatti életet, mert még reménykedem a vetésben. Számos lelkész és pap, akik önszántukból kiléptek, korábbi hivatásukat üzleté alakították. Megértem. Menjenek kapálni? Ugyanakkor fáj is. A pénzzé tétel valamiféle belső rothasztás. Belemész ugyanabba a medencébe, de most már nem ráz a hideg, nem kell félned attól, hogy megfulladsz, hanem csücsörészel a habfürdőben. Szenvedés nélkül nincs egyház. Fájdalom nélkül nem lehet megúszni ezt a történetet. 

Én fogtam magam, és fölmentem a vízből a hegyre. Most távolba nézek, és már nem sírok. Valamiféle kavargó gyomorbajom még van ugyan, de alapvetően megbékéltem ezzel a távolsággal. 

Innen jól látszik, hogy arra a hegyre keresztet állítottak. Szép ácsmunka. A peremen pontosan látja ezt az ember. Érzékeli a távolságot a fakereszt és a város között. Milyen picik ehhez képest az emberek, de a templomok is.  

Minden idők peremén. Vályi Nagy Ervin, elpazarolt professzorunk könyvének a címe. Ő valami megsejtett ebből a létből. Ugyan a középre kényszerítették, de minden mondatának volt távlata. 

Sokan vagyunk így a peremen, talán többen megszólítva érzik majd magukat, talán szóra bírom a hegyen ücsörgőket. Vajon ők mit látnak? 

Vajon az ő vállukon is szépen feszül az az ácsolat?